Segítség!

Részt vettem egyszer egy ifjúsági cserén Olaszországban. Európa különböző országaiból érkeztek oda fiatalok, fogyatékkal élők és épek vegyesen.Egymást szokni jöttünk. Én azért, hogy megtanuljak segíteni, ők azért, hogy az életük szebb és színesebb legyen.

A tábor második napján volt egy feladatunk: fényképet kellett készítenünk különböző, elvont fogalmakról, mint szeretet, barátság, szabadság… Gyengénlátók, értelmi fogyatékosok, súlyosan mozgássérült emberek és szociális munkások verődtünk össze, és kézzel-lábbal, ki az anyanyelvén, ki angolul, ki csak a mosolyával próbált közeledni a másik felé. 

Az egyik kép talán a barátságról szólt. Úgy határoztunk, hogy a kezeinket fényképezzük le: körbeállunk, és mindannyian összekapaszkodunk. 

• Megcsinálom a fotót én! Az én kezeim úgyis csúnyák! – ajánlkoztam. Évek óta sebesek a kezeim. Az általános iskolában szoktam rá a körömrágásra, így már másfél évtizede nincsenek körmeim. Amikor az ujjaim vége már fáj  bőrömet szakítom fel, először az ujjaim végén, majd a középső ujjperceimen.

A volt barátom – bármennyire szeretett is – undorodott  a sebeimtől. Próbálta elfogadni, hogy ilyen vagyok, de sosem sikerült neki igazán. Sosem tudta megérteni, hogy a feszültségeimen nem tud segíteni, hogy a komplexusaimért nem ő tartozik felelősséggel. Mindig attól félt, miatta csinálom. S ettől még rosszabb volt minden. 

• De hát szépek a kezeid! – mondta egy 16 éves, lett kislány. – Nincsen velük semmi baj.

Hazudott. De a kislány, akinek a testvére siketen és súlyos értelmi sérüléssel született, és akinek az édesanyja az egész életét feláldozta a fiáért, mert tudta, hogy a kicsi nem maradt volna életben a poroszos lett intézetben, azt üzente nekem: “Azt akarom, hogy rajta legyél a képen. Mindegy, milyen a kezed.”

Világéletemben beilleszkedési zavarokkal küzdöttem. Aszociális vagyok, félek az emberektől. De ott, és akkor valaki azt üzente nekem, hogy “Nem baj.”

Egy világ változott meg bennem. Életemben talán először, önmagam voltam. Minden elesettségemmel, a szorongásos depressziómmal, az aszociális viselkedésemmel… Ők nem ezt látták, hanem azokat a tulajdonságaimat, amit mindig is szerettem magamban. 

Mindenkinek jár, hogy elfogadják. Mindenkinek jár második esély. Sokadik is, ha beismeri a hibáit. Én ebben hiszek. Kitartás!